Régészet… avagy a felújítás szépségei

Mindenkit lebeszélnék egy régi ház felújításáról: kétszer annyi idő és energia, mint egy újat építeni.

A kitermelt régi gerendákat járdalapnak fűrészeltem föl éppen, amikor az egyik szarufán megláttam a kalligrafikus ceruza-feliratot: Schleer János 1895. Más adat nem lévén, ezt gondolom az építés idejének, a név amúgy gyakori a sváb Budakeszin. A háznak egyharmadát birtokolom, a szomszédokkal közösen újítottuk fel, és építettük be a tetőteret, mindenki a lakása fölöttit. Amit a régiek építettek: másfél méter mély terméskő alap, félméter vastag vegyes falazatok, csapos gerendafödém, és a százéves hódfarkú cserép, amely még nem ázott be ugyan, de a bontásnál már a kezünkben szétporladt. Amit a háború után beköltöztetett proletárok csináltak: gyatra, szakszerűtlen toldozgatások.

A “svájci villák” szerényebb változata régi arcát már elvesztette, díszei nem is voltak, így bátrabban mertem hozzányúlni, családom életéhez formálni a merev alaprajzot. Az utólag beépített régi tornácot teljesen elbontottam és újraépítettem: teteje bádoglemez – régen is az volt – külső falát pedig a belső bontásokból keletkezett téglával burkoltam. A tetőtér egy része az eredeti szarufákat megtartva “veluxos” beépítés, a másik felét egy teljes szinttel emeltem meg. A habsburg-sárga vakolat és a zöld faszerkezet adottság voltak, a benti kékesszürke terazzó burkolat megjelenik a külső lépcsőkön is, a bontott tégla pedig szép vörös : sikerült négy színű homlokzatot csinálnom, de nem zavaró. Belül szerkezetig kicsontoztam a lakást, a nagy, nem túl praktikus kétszárnyú pallótokos ajtók megmaradtak.

A kert végében induló meredek erdős hegyoldalból ősszel vaddisznók gurulnak be hozzánk, a fedélszék éjszakánként reccsen egyet, de úgy érzem, a régi sváb mesterek szellemei nem haragszanak rám.